"Most hogy így leültem ide..írok magamról...
Nem tudom milyen vagyok..milyen okokból..
Csak azt tudom mondani amit egyedül érzek...
Csak ismétlem hogy az élettől halálosan félek.

Nem az vagyok akinek mutatom magam..
Én tisztában vagyok a ténnyel...hazudtam...
Mikor azt mondtam: Tudok szeretni!
Mikor azt írtam..: Sosem foglak elfelejteni..!

Mindenki nevet mikor engem néz...
Nem sejtik hogy engem ver minden kéz..
Az emberek keze s az életé...
A családom keze s a sorsé..

Az emberek néznek de nem látnak semmit sem..
Az elméletüket teljesen félrevezettem.
Mikor senki sem lát inkább magam vagyok...
Mikor mindenki néz nevetek, mosolygok.

Mikor gúnyt űznek az érzéseimből csendben nevetek...
S senki sem látja hogy a színfalak mögött hogyan szenvedek.
Nincs ember aki megmondaná milyen vagyok...
A tévedések és hazugságok nagyon nagyok.

Az álmaimat senki más nem álmodhatta volna...
Hogy Én milyen is vagyok? Senki sem tudhatja.
Mégis rám teszik a keresztet. " Te egy semmi vagy! "
S csodálkoznak hogy az űr magához csalogat?

Folytatom a sétámat hogy elfeledjem az emberek szavait...
Hogy kitöröljem magamból a pusztuló világ emlékeit.
Ma már csak nevetek a buta érveken..
csak mosolygok a tudatlan emberen.

Én buta? Én a semmi? Én vagyok az aki nem tudja mi az élet?
Én tudom mit hoz a sorsom..Én tudom ki vagyok..mi az ítélet..
De ti?...Ti csak éltek..nem néztek körül mi történik...
Az emberek a földet teljesen ellepik.

Mutogatnak rám és ki is nevetnek...
De engem már régen nem érdekelnek..
Megtanultam a zenének élni...
Megtanultam nevetni..sírni..

Nem mondhatom hogy tapasztalt ember vagyok...
De a saját létemben ÉN nagyon is bízok...
Igen. Igazuk van. Önző vagyok, irigy, hazug, csaló..
Zokogó, a bűneit soha meg nem bánó.

S miért? Miért múltam aki voltam és lettem aki vagyok?
Mert az út végén a kezemben valamit tartani akarok..
Valamit amit én ragadtam meg, amiért én harcoltam..
Amiért megérte hogy mi lettem s elmúltam aki voltam.

Elég erős vagyok, hogy ne ejtsenek rabul engem egy lány..
egy csaló vagyok, aki nem ismer együttérzést, magányt
Csupán élem az életem a világban, mint egy hervadó virág..
A múló időben egy pillanatnyi csillogás ..

A remegő gondolataim megtalálják a gyengéket..
Az érzéseim oldódnak, majd elenyésznek.
Az ég sírt, teljes erőből zokogott...
A jövő térképén nem vagyok ott...

A siránkozásom véget ér, nem ejtek könnyeket, érzem.
Nem aludtam s beszéd hangja átszúrt engem..
Ezért élek tovább ölelkező sebem segítő kezet nyújt feléd..
bár a fény kialszik, sétálni akarok s kést döfni beléd."